Új blog!:)
I'll build you up,I'll never stop
2014. július 31., csütörtök
2014. július 2., szerda
Epilógus
Ez itt a
„vége vége”. Mikor írtátok,hogy nem akarjátok,hogy vége legyen eszembe
jutott,hogy lehetne még tovább vinni pár részig,bele lehetett volna tenni még
valami bonyodalmat . . . El is gondolkodtam rajta,de aztán arra jutottam,hogy
ennek most így vége lesz. Végigvittem azt,amit szerettem volna. Ha tovább
folytattam volna már egy kicsit másik történet kerekedett volna ki belőle. Más
cím kellet volna neki,más lett volna a mondanivalója. Egyébként nem tudom
értitek-e a címet . . . És remélem volt mondanivalója nektek,bár nem tudom.
Lehet,hogy nem is volt.
Köszönöm,hogy
itt voltatok velem,azoknak is,akik kommenteltek,azoknak is,akik csak olvasták.
Az elején nagyon féltem,hogy lesz-e egyáltalán valaki itt,vagy hogy tetszeni
fog-e egyáltalán valakinek . Nagyon jól esett és bátorított az összes kedves
szó,amit írtatok! Köszönöm. <3
Alice és
Harry történetét nagyon nagyon szerettem írni,boldoggá tett. Most viszont
elbúcsúzom tőlük,mert új blogot kezdek. Éééééés Harryset. :) Nem tudok
szabadulni ettől az embertől.:) Nem tudom,mikor lesz fönt a rész,vagy
egyáltalán maga az oldal mert most elmegyek másfél hétre,aztán két napot otthon
töltök,majd megint egy hétig nem leszek itthon. Aztán azt hiszem megint
elmegyek..:D. Úgyhogy most ne
számítsatok rám nagyon,bár bármi megtörténhet…Igazából több történet is a
fejemben van,és még nem tudom pontosan melyiket szeretném elkezdeni,úgyhogy
amíg nem leszek nagyban gondolkodom ezen. És ide fogom kitenni a linket,amint
megcsináltam. Remélem ott is velem lesztek.
Bocsánat a
szövegelésért . . .
Még egyszer
köszönök mindent,majd jelentkezem!
xxx
Epilógus
A nap
melegen simogatja arcbőrömet,érzem a frissen nyírt fű illatát. Mély levegőt
veszek. Aztán meghallok egy kacajt. Először az egyiket,majd egy másikat. Az
első vékony,lágy,gyermeki. A második mélyen rekedtes,amitől ezernyi emlék jut
az eszembe.
Mikor
először hallottam a hangját. „Ööö,hello”
– mondta. Felkuncogok a gondolatra,hogy mennyire féltem akkor tőle. Most pedig
ő a férjem.
Harryvel hét
éve vagyunk házasok. El sem hiszem.
- Anyu, anyu
! – hallok egy sikolyt,mire ijedten fölülök és a hang irányába kezdek futni.
Pici lábain
felém siet. Barna,hosszú göndör haja mögötte lobog. Mikor elém ér,látom,hogy
gesztenyebarna szeme könnyes.
- Mi baj,Lucy?
-
Megütöttem! – mutatja nekem mutató ujját,amin egy aprócska seb éktelenkedik.
Leguggolok hozzá és megpuszilom pici ujjacskáját.
- Már jobb?
– kérdezem.
- Igen,de
Tony is megpuszilja? – kérdezi és domború hasamra mutat. Elmosolyodom és
bólintok,mire kezét oda tartja pocakomhoz. – Én is adok neki! – hajol közelebb
és megpuszilja leendő kistestvérét.
- Én nem
kapok? – hallom meg Harry hangját,aki felénk közeleg és tettetett felháborodással néz.
- Ha
idejössz kapsz! – kiáltom neki.
Fölemelem
Lucyt a karomba és mikor Harry hozzánk ér két oldalról pusziljuk meg arcát.
- Anyu,vissza
akarok menni! – kezd rúgkapálni Lucy,mire leteszem és futni kezd a játszótér
felé. Harryvel követjük és leülünk a padra,ahol jól láthatjuk mit csinál,amíg
játszik.
Hihetetlen,hogy
Harryvel gyerekünk van,és közeleg a második. Megbeszéltük,hogy minimum még
három újabb kicsivel akarjuk,hogy bővüljön a család.
Lucy három
évvel a baleset után született. Mármint amikor majdnem mindkettőnk meghalt.
Harry és én majdnem meghaltunk. Utána pedig beleegyeztem,hogy pszichológushoz
menjek. Három évig jártam hozzá. És segített. Már jobban vagyok. Jól vagyok.
Utána
döntöttük el,hogy itt az ideje egy babának. Harry hihetetlenül jó apuka
lett,egyszerűen imádnivaló volt babakocsival maga mellett. Végre van családom.
Beleértve apámat is. Szépen lassan megbékéltem vele. A kapcsolatunk olyan,mint
egy rendes apa-lánya kapcsolat. Néha eszembe jut,mit is tett,de elhessegetem a
gondolatot és inkább arra gondolok,mi minden jót is tett még. Milyen jól
döntött,mikor feleségül vette a kórházban megismert páciensét. Clara nagyon kedves,a
gyerekük is zabálni való. Aki a testvérem. Kicsit furcsa ez a nagy
korkülönbség,de nem baj.
Nem csak
családom van,hanem barátaim is. Eleanor és Louis összeházasodtak,csakúgy,mint
Zayn és Perrie és Liam meg Danielle. Niallnek barátnője lett,akit a múlt héten
jegyzett el. Természetesen ott leszünk az esküvőn. Már alig várom.
- Min
gondolkozol? – hajol a fülemhez Harry és belecsókol. Ránézek. Göndör haja
összevissza áll,ahogy mindig is,zöld szeme csillog. Ő az az ember,aki
megmentett engem.
Elmosolyodom.
- Úgy
mindenen.
Fölvonja a
szemöldökét több választ várva.
- Az
életemen.
- És? Mire
jutottál? – biccenti oldalra fejét,és összekulcsolja ujjaimat az övéivel.
- Hogy szép.
Szép életem van. És hogy mindezt neked köszönhetem. Mindent neked köszönhetek.
Megrázza
fejét.
- De igen.
Jöttél és megmentettél. Most pedig . .
- Úristen! –
hallok egy hangot,majd oldalra kapom a fejem és egy tizenéves lányt pillantok
meg. – Alice Jones,ugye? Kaphatok egy aláírást?
- P-persze –
mondom zavartan. A könyvét nyújtja felém,amit én írtam.
- Tudod
láttam mennyi díjat kaptál és hogy mindenki téged olvas! Úgyhogy gondoltam
biztos jó,lesz így elkezdtem az első könyvedet – hadarja,amíg tollat vesz
elő,én meg aláírom neki. – Még csak az elején tartok,de imádom! Mi lesz a vége?
Ugye happy end lesz? – néz rémülten.
Zavartan
szólásra nyitom a számat,de be is csukom.
- Liz,gyere
már,sietünk! – fogja meg a karját egy nő és húzni kezdi. Gyorsan visszaadom
neki a könyvet.
- Mindegy,
jobb,ha inkább nem is tudom. Csak happy end legyen! – hallom még,aztán Harryvel
nevetve nézzük,amint távolodnak.
- Melyik
történeted volt? Nem láttam a borítót – mondja Harry.
Elmosolyodom
és megcsókolom.
- A miénk.
- És mi is
lett a vége? Elfelejtettem – ráncolja szemöldökét,szája szélén pedig vigyor
bujkál. – Mi lett a kismadárral? – néz mélyen a szemembe.
Oldalra
döntött fejjel nézem Őt és a nyakamban lógó nyaklánchoz nyúlok,amit még tőle
kaptam.
- Azt hiszem
. . Azt hiszem ő csak. . . – kezdem,de ujját szájamra tapasztja és befejezi
helyettem a mondatot.
- Megtanult
repülni.
THE END
2014. július 1., kedd
43.fejezet
Sziaaasztok. Hát,itt van. Az utolsó fejezet. Ezenkívül lesz
még egy epilógus,de ennyi. A „beszédemet” a következő bejegyzésben láthatjátok
valószínűleg,most inkább nem szövegelek. Csak annyit mondanék,hogy holnap
REMÉLHETŐLEG sikerül megírnom az epilógust,viszont,ha nem . . . Na akkor csak
tíz nap múlva jön,mert elutazom… :// Igyekszem megírni. A résszel kapcsolatban
pedig annyit,hogy őszintén nem tudom milyen lett. Remélem tetszik.Köszönöm,hogy itt vagytok.<3
xxx
~ Alice
- Miről
beszéltetek? – kérdezi Harry.
A közös
kórházi szobánkban vagyunk,két egymás mellett lévő ágyban fekszünk. A szobában
sötét van és csönd,csak a mi beszédünk hallatszik.
Elmesélem
neki,mit mondott az apám. Csöndben hallgat pár percig,emészti a
hallottakat,majd megszólal.
- Úgy
látszik nagyon próbálkozik.
- Igen.
Sz-szerinted?
- Szerintem
mi?
- Mit kéne
tennem?
Felsóhajt.
- Bonyolult.
Szerintem . . . mindenki megérdemel egy második esélyt. Harmadikat már nem. De
másodikat igen.
Behunyom a
szemem.
- N-nem
tudom,milyen lenne. Ha lenne egy apukám.
Mocorgást
hallok,mire kinyitom a szemem és látom,hogy oldalra fordul,velem szemben.
- Próbáld ki
– mondja.
Kis ideig
hallgatunk,aztán megköszörüli a torkát.
- Fogalmam
sincs,miért tettek ide két ágyat . . . Markban biztos feltámadtak az apai
ösztönök,vagy én nem tudom . . . De nem akarsz ide jönni mellém? Szerintem
ketten is elférünk – mondja jelentőségteljes tekintettel,mire felkuncogok.
Átmászok az
ő ágyára,és bebújok mellé.
- Így már
sokkal jobb – sóhajtja.
- Szerintem
is – adok puszit szájára,illetve csak puszit akartam volna,de ő nem engedi el
ajkaim,míg ki nem nyitom őket,és nyelvével az enyémet nem simogatja. Fellobban
bennem a szikra,hajához nyúlok,hogy beletúrjak. Halk zihálásunk hangosnak
hallatszik a csendes szobában. Kezét derekamra vezeti,és mikor ajkamba harap,apró nyögés szökik ki a számon.
-
Basszus,Alice – húzza hátrébb fejét,de én nem bírom sokáig szája nélkül,újra
lecsapok rá. Fölmordul,mikor nyelvemet végighúzom,alsó,majd felső ajkán. –
Alice,mi történt veled? – nevet halkan,de én csak tovább csókolom. Nyakát
veszem kezelésbe,nyalogatom,majd finoman beleharapok. Felnyög. – Alice . . .
Iszonyatosan tetszik,amit csinálsz,de le kell állnunk – tol el magától.
Zavartan
fésülöm oldalra hajam.
- M-miért?
- Azt
mondták még három hétig,ne csináljak semmi fizikailag megerőltető dolgot. Amit eddig
csináltunk még rendben is van,de ha tovább folytatod nem bírok magammal.
- Három hét?
– nyögöm fájdalmasan.
Fölvont
szemöldökkel néz.
- Problémád
van vele? – pislog.
Zavartan
lesütöm szemeim.
- Nem csak .
.ahhh. Mindegy.
Megint
nevet.
- Nekem
legalább olyan nehéz lesz,mint neked. Ha nem nehezebb – ujját állam alá
támasztva kényszerít,hogy rá nézzek. – Tudod sosem gondoltam volna,hogy egy
kórházban,infúzióra kötve,a mellkasomon óriási kötéssel,mert lelőttek,egy ilyen
lánnyal,mint te,szóval,hogy így,ilyen állapotban erekcióm lesz.
Eltátom a
számat.
- Harry! –
csapok elvörösödve karjára,de ő csak röhög. – Egy milyen lánnyal? – kérdezem
halkan,mire elmosolyodik és megsimítja arcomat.
- Egy ilyen
csodálatos lánnyal – ad puszit homlokomra. – Viszont aludjunk,édes! – von
magához közelebb,szorosan átölelve. Mellkasához bújok,beszívom finom illatát.
-
Cs-csodálatos? – suttogom,mire megszorítja az övével összekulcsolt kezemet.
- Az.
- Gyere! –
szól a hang az ajtón keresztül,amin az imént kopogtattam.
Bizonytalanul
belépek az irodába,ahol Mark ül az íróasztala mögött.
-
Á,Alice,örülök,hogy jöttél.
Bólintok és
zavartan álldogálok.
- Miért is
jöttél pontosan? – vonja össze szemöldökét,és láthatólag ő is zavart.
- Öhm. A
t-tegnapi beszélgetés . . .
- Igen . .
Nagy levegőt
veszek,úgy döntök inkább gyorsan túl leszek rajta. Ma reggel jól végiggondoltam
az egészet,és egyetértek Harryvel. A második esély mindenkinek jár. Meg akarok
neki bocsájtani. Hosszú út lesz,de sikerülni fog. Tudom.
- Úgy
gondolom . . megpróbálhatnánk. Jó lenne,ha lenne egy apám. – pillantok rá föl.
Eltátja a
száját és legnagyobb meglepetésemre odajön hozzám és megölel. Nem ölelem
vissza.
- Köszönöm
Alice.
Óvatosan
kibújok öleléséből,a szeme könnyes.
- Cs-csak .
. lassan,oké? Mert elég nehéz ez nekem. Megpróbálhatjuk,csak lassan.
-
Persze,ahogyan szeretnéd – bólogat hevesen.
-
O-oké,akkor én most megyek . . – hátrálok az ajtó felé.
- Hol
kereshetlek? Megadod a telefon számod?
- Nincs
telefonom. Keress Harrynél.
Elmosolyodik,fogalmam
sincs miért.
- Oké –
bólint.
- Oké.
- Oké –
mondja még mindig bólogatva,mire felnevetek. Pár pillanatig csak néz,majd ő is
csatlakozik hozzám.
- Akkor,majd
t – találkozunk. – nyitom ki az ajtót és kilépek.
- Remélem
hamarosan – szól utánam,mire akaratlanul is apró,alig észrevehető mosoly
jelenik meg ajkaimon.
A következő
hétben Harryvel még a kórházban tartózkodunk. Mindkettőnket megfigyelés alatt
tartanak. Őt fizikai,engem meg szellemi okok miatt. Minden nap jönnek hozzánk
látogatóba,hoznak nekem virágot,csokit. És mivel apám,és Harry is azzal
gyötör,hogy menjek el pszichológushoz, végül megegyezem velük,hogy miután Harry
felépül kipróbálom. Apa már meg is beszélte,a nővel,aki ebben a kórházban
dolgozik,és jól ismeri őt,hogy kezeljen engem. Fogalmam sincs mi lesz ebből,de
egy próbát megér. Talán tényleg segíteni fog,és könnyebb lesz nekem.
Miután
hazaengednek minket,és megígérem apámnak,hogy nem leszek öngyilkos,még két
hétig gondozom Harryt,aki csak az ágyban feküdhet. Sütök,főzök neki,ő meg
mindig megdicséri a munkám. Kicserélem a kötést a mellkasán,a kórházban
megtanították,hogy kell. Filmeket nézünk,és mikor beindítom a zenét,arra
kér,hogy táncoljak neki. Megteszem amit kér,ő pedig csak nevet hülye
mozdulataimon. Én is nevetek. Mikor véget ér a szám,az ágyhoz megyek és fölé
hajolva megcsókolom. Két hétig szigorúan csak csókolózunk.
Ma pedig
végre levehetjük a kötését,és elmehetünk otthonról. Óvatosan leszedem a fehér
anyagot mellkasáról, a golyó által hagyott seb bevarrva terül el gyönyörű
bőrén. Közelebb hajolok hozzá és óvatosan megcsókolom a sebet,mire felsóhajt.
Aztán én jövök.
Leveszi a
kötésem a karomról,amit eddig nem mertem megtenni. Fölszisszen,mikor meglátja
fölvágott karomat. A cérnát,ami összetartotta bőröm,már kivették,csakúgy,mint
az övét. Az összevarrt seb mellet még pár kevésbé mély látható,azok mögött
pedig a régiek.
Mindketten a
karomat nézzük szótlanul.
- Ezt . . el
lehet tüntetni? – kérdezem remegő hangon.
Ajkamba harapok és fölpillantok rá. Gyönyörű
zöld szemei szomorúan néznek rám. Nem válaszol. Felsóhajtok. Ezek a sebek már
hozzám tartoznak. Ami egykor bennem történt az a bőrömön is látható. Volt egy
múltam,ami nyomott hagyott. Bennem. Rajtam. Nem tudom,hogy valaha is eltűnik
majd. Nem feltétlenül az a nyom,amit bárki láthat. Hanem ami bennem van. El fog
tűnni valaha?
- Már
mindkettőnknek van – suttogja. Sebes mellkasára pillantok,majd karomra.
Könny szökik
a szemembe.
-
Sajnálom,hogy neked is van.
Arcomhoz
nyúl,államat tenyerébe helyezi.
- Azért
van,mert szeretlek. Neked is,nekem is. Itt vannak,rajtunk. Itt a nyoma,de
tovább lépünk,rendben?
Bólintok.
- Én is
szeretlek – állok lábujjhegyre és megcsókolom. Érzem csókjában mosolyát.
- Indulás! –
mondja.
- Kicsit
félek – vallom be neki kezeit fogva.
- Én is.
Leginkább attól,hogy apád eddig csak azért volt velem kedves,mert lelőttek. És
beteget nem illendő bántani. Mi van,ha igazából egyáltalán nem vagyok szimpi
neki? És nem is fog megkedvelni? Ugye nincs puskája? – néz ijedten,mire
felnevetek.
- Nincs –
rázom a fejem. – Bár . . – hajtom oldalra fejem. – Nem tudom. Lehet. De ne félj
– fogom arcát két tenyerem közé és puszit adok szájára. – Ha le akarna lőni én
majd eléd ugrom.
A vacsora
nagyon jól telik apám házában. Rajtunk kívül meghívta Harry szüleit. Apámnak
nagy,szép háza van,és mint kiderült felesége,gyereke sincs. Barátnője sem. Lehet,hogy önző dolog,de örülök neki. Nem tudom,hogy
bírnám,ha megjelenne „a feleség” és „a gyerek”. Vagy „ a nő”. Viszont remélem
egyszer rátalál a szerelem. És lesz egy tesóm. Talán. Nem tudom.
Vacsora után
Harryvel elköszönünk és Louisék háza felé tartunk,ahol „visszatérésünk”
alkalmából egy kisebb összejövetelt szerveztek nekünk. Tartok a dologtól,hogy
mit is csinálok én majd ott,de kellemeset csalódom. A zene halkan szól, a
lányokkal körmöt festünk,a fiúk biliárdoznak,végül mind összegyűlünk a
nappaliban,és beszélgetünk. Eddig nem beszéltem nekik magamról,de most elmondom
a történetem. Mindent. Harry pedig szorosan tart maga mellett,ujjainkat
összekulcsolja. Elmondom az árvaházat,a verést,a sulit,a vagdosást. Mindent. Ők
pedig megértően néznek,Perrie elsírja magát.
- Úgy
sajnálom. – szipogja.
Lesütve a
szemem az ajkamba harapok,majd végignézek rajtuk. Összeráncolom a homlokom.
- Nem kell.
Végül is . . itt vagyok,nem? – mosolygok
rájuk,ők pedig vissza rám.
- Itt
vagyunk. – suttogja Harry a fülembe. Igen. Itt vagyunk.
- H-Harry –
nyögöm,miközben a nyakamat csókolgatja és harapdálja. – Megállt a lift.
Körülbelül tíz perce – kuncogok.
- Mmm,de
annyira puha - nyalja végig bőrömet. –
Most épp nem érek rá kiszállni – morogja,a következő pillanatban a lift ajtaja
újra bezárul és elkezd lefelé menni,a földszintre. Ezek szerint valaki biztos
lentről hívta. A liftajtó kinyílik én pedig elugrom Harry mellől. Egy néni áll
az ajtóban,összehúzott szemmel,de mintha a szája szélén mosoly bujkálna.
-
Visszajöjjek később? – vonja föl szemöldökét,és már nem titkolja
vigyorát,szája két széle majdnem a
füléig ér.
- Khm –
köszörüli meg a torkát Harry. – Nem kell. Jöjjön csak,Marley néni.
A néni
beszáll mellénk a liftbe,még mindig vigyorog.
- Hatodik
emelet ugye? – kérdezi Harry,mire a néni bólint.
Csendben
várjuk,hogy megérkezzen a lift,majd mikor nyílik az ajtó,a néni még visszanéz
ránk.
- Aztán
ügyesen! – és legnagyobb döbbenetemre ránk kacsint.
Harryvel
összenézünk,mindketten vigyorgunk. A mi emeletünket vesszük célba. A lakásba
érve Harry leveszi a kabátom és amíg beljebb megyek,fölakasztja.
Rám néz,én
is rá,pár pillanatig csak bámuljuk egymást. Aztán szólásra nyitja a száját,de
rögtön be is csukja. Csak néz.
A következő
pillanatban pedig odarohanok hozzá,megszüntetve ezzel a köztünk lévő távolságot
és megcsókolom. Úgy igazán. Az ölébe kap,lábaimat köré kulcsolom. Hátamat
simogatja,miközben a konyhapultra rak.
- Alice –
motyogja. Hangsúlya megőrjít és a pólójáért nyúlok,ami nemsokára a földre
kerül,a gatyájával együtt. Ő is leveszi felsőmet,rögtön utána a melltartómért
nyúl,amit egy csattintással ki is kapcsol és a földre vágja. Melleimet kezdi
csókolni,hangosan nyögök mikor mellbimbómat harapdálja. Bokszeréért nyúlok,amit
segít nekem levenni,így előbukkan meredező férfiassága. Egy pillanatra
megállok,levegő után kapkodok,majd bizonytalanul ránézek. De mikor az ajkamba
harap nem hezitálok többet. Megfogom merevedését és megszorítom,mire
felszisszen.
- Baszki –
nyög fel,és bugyimhoz nyúl,hogy letépje rólam. Kezét rögtön megérzem ott
lent,de eltolom onnan.
- Harry,t-téged
akarlak. Most.
Izzó
szemekkel néz rám,haja kócosan hull homlokába,ahogy beletúrtam. Fölkap és a
hálószoba felé vezet. Pár pillanatig összeér a csípőnk,mire mindketten
megkönnyebbülten sóhajtunk fel. Letesz az ágyra és fölém hajol. Az egész
testemet végigsimítja,végigcsókolja,míg én csak nyöszörgök.
- Nem. Nem
tudod,mennyire gyönyörű vagy – suttogja.
- Harry –
dörzsölöm hozzá ágyékomat,mire hátravetett fejjel felnyög. Jobban vágyok
rá,mint valaha.
- Egy pillanat
édes.
Az
éjjeliszekrény fiókjához nyúl,lihegve figyelem. Még sosem láttam,ahogy ezt
csinálja. Ajkamba harapok. Nem bírok tovább várni.
Újra fölém
hajol.
- Mehet? –
kérdezi. Bólintok,és végre megérzem őt. Először csak egy kicsi,majd egyre
nagyobb része kapcsolódik össze az én testemmel. Lábaimat köré fonom,így még
közelebb jön hozzám. Karjaimat hátához vezetem,simogatom puha bőrét.
- T-tudod .
. mikor először megláttalak . . – zihálja,mikor kihúzódik belőlem majd újra
belém nyomul. Felkiáltok,ujjaim bőrébe vájnak,mire felnyög. – Csak segíteni akartam. Aztán megtetszettél.
Beléd szerettem. Őrülten beléd szerettem. És most tudod mit akarok? – lök egyet
rajtam újból.
- Harry! –
kiáltom.
- Nem mondom
el – kuncog nyakamba,majd végignyalja azt.
Nem
értem,mit akar ezzel,de nem is érdekel,mert csípőjét épp oldalra fordítja okoz
nekem gyönyörű érzéseket. Göndör hajába túrok kezemmel,próbálok még ennél is
közelebb kerülni hozzá.
Gyorsít a
tempón,majd lassít. Majd megint gyorsít,és így tovább.
- Te vagy az
életem – nyögi szájamba. Nem tehetek róla könnyek csorognak az arcomon.
- Te vagy az
élet – suttogom,aztán valami ott bennem legbelül megindul,azt hiszem Harrynek
is. A nevét kiáltom,ő az enyémet. Egy másik világba jutunk el együtt,közösen.
Egy gyötrelemmel teli,de mégis mézédes világba,ahol csak mi vagyunk. Csak Ő és
én.
Madárcsiripelésre
ébredek. Még csukva van a szemem,de elmosolyodom. Eszembe jut a tegnap éjszaka.
Kezemmel oldalt tapogatózom,hogy megtaláljam a mellettem lévő angyalt. De csak
a paplant érintem. Kipattannak a szemeim,rémülten ülök fel.
- Harry? –
kiáltom.
Semmi
válasz. Kimászom az ágyból,magamra kapom Harry pólóját és körbenézek a házban.
Nincs itt. Döbbenten nézek pár pillanatig,a torkom összeszorul. Nem,nincs semmi
baj,biztos mindjárt visszajön. Velem marad. Mindig.
Épp mennék
vissza a hálóba,mikor ajtó nyílik. Harry fekete farmerben és pólóban,rajta
fekete-piros kockás ingben,lihegve,kócos hajjal áll előttem.
- Harry! Hol
voltál? – kérdezem ijedten.
Közelebb
lép.
-
Emlékszel,mikor tegnap éjszaka megkérdeztem: most mit akarok?
A homlokomat
ráncolom.
- Mi?
- Emlékszel?
- Persze –
válaszolom. A tegnap éjjel minden egyes részletére pontosan emlékszem. Sosem
fogom elfelejteni. Ahogy csókolt,ahogy érintett,ahogy testünk találkozott
egymással.
- Téged
akarlak,Alice.
- A tied
vagyok,Harry. Attól a pillanattól fogva,hogy megláttalak.
Megrázza a
fejét.
- Mi mindig
együtt leszünk,ugye? – kérdezi,a következő pillanatban pedig letérdel elém.
Szájtátva nézem. A zsebéből elővesz egy kis dobozt,én meg azt hiszem mindjárt
elájulok. A dobozd kinyitja és felém
nyújtja. Egy gyémántgyűrű díszeleg benne. Elakad a lélegzetem. Szemébe
nézek,melyek elszántak,zöld írisze csak úgy ragyog.
Ott,abban a
pillanatban boldog vagyok. Olyan boldog,mint azt hiszem még soha életemben. A
könnyek csak úgy csorognak arcomon,de még mindig csak szemét nézem.
- H-ha
elfogadod ezt . . . Együtt leszünk. Mindig. Tisztelni foglak,szeretni,mindent
meg fogok adni neked,ami tőlem telik. Mindig,Alice?
Mi mindig együtt leszünk? – kérdezi.
Máshogy
tette fel a kérdést,de tudom mit jelent. A válasz pedig ugyanaz a szó erre is.
Egyetlen egy szó.
Elmosolyodom.
- Mindig? –
kérdezi újra,és látom ahogy megkönnyebbülten széles mosolyra húzza ajkait.
Nem bírok
megszólalni. Csak mosolygok.
2014. június 27., péntek
42.fejezet
Hiiiiii. Köszönök mindent,remélem tetszik. <3
~ Harry
Fáj
mindenem,de legfőképpen a fejem. Megpróbálom megmozdítani ujjaim,de olyan
gyengének érzem magam. Ujjam egy tenyérbe ütközik.
- Harry? –
hallom meg az angyali hangot. Alice. Itt van,én is itt vagyok,és remélem itt,a
Földön,nem pedig a túlvilágon. – Harry? – hallom még egyszer.
Látnom kell
Őt. Lassan nyitom ki szemeim,mire egy elfojtott lélegzetvételt hallok. A
látásom először homályos,de kitisztul,mikor meglátom angyali arcát.
- Harry! –
könnyek csorognak a szeméből. Miért is? Tulajdonképpen hol is vagyunk?
A kezemért
nyúl megint,és megszorítja.
- Alice mi
baj?
- Itt vagy!
– zokogja.
Összeráncolom
a szemöldököm és körbenézek. Egy korházi szobában vagyok,kórházi ruhában,a
fejem bekötve,és egy zsinór köt egy csipogó géphez,meg egy infúziós tasakhoz.
Aztán
beugrik. Engem lelőttek. Te jó ég,ez tényleg megtörtént?
- Élsz! –
sír még mindig.
Igen. Itt
vagyok és élek. Érte.
-
Megmentettél,H-Harry. Az életedet kockáztattad az enyémért – rázza a fejét. –
Nem lett volna szabad.
Mi
az,hogy nem lett volna szabad? Érte
bármit megtennék,meg is halnék érte.
Kezemet
lassan arcához vezetem és megsimogatom. Lehunyja szemeit és felsóhajt.
- Így
kellett lennie.
Pillái
kipattannak és idegességet látok bennük.
- Nekem kéne
most itt feküdnöm. S-sajnálom – sír újra.
Megrázom a
fejem,mit sem törődve azzal,hogy szédülni kezdek tőle.
- Azért
tettem,azt amit,mert szeretlek – állát megbillentve kényszerítem,hogy szemembe
nézzen.
Ő pedig csak
néz engem. Úgy,ahogy eddig,rajta kívül még senki nem nézett rám. Mintha valami
csoda lennék. Hálával,tisztelettel,szeretettel,csodálattal. Szeretem,hogy így
néz rám. Melegség tölti el a mellkasom.
Már percek
óta néz. Én is Őt. Föltérképezem szépsége arcát. Szemeivel kezdem,míg végül
puha ajkait csodálom. Hiányzik az érintésük.
- Én is
szeretlek Harry. Fogalmad sincs mennyire – szipogja.
Elmosolyodom.
- Akkor . .
Megcsókolsz?
Ő is
elmosolyodik,és az ágyam szélére ül. Fölém hajol,a pittyegés pedig hirtelen
felgyorsul,mire zavartan nézek rá,míg ő meglepetten.
- L-látod .
. Ezt teszed velem – suttogom. Újra közelít,és végre ajkaink egymásra találnak.
Ártatlan csók ez,de annyira édes. Nyelvünk összefonódik,kezem a hátára
simul,míg ő ujjai arcomat simogatják. A gép pedig eszeveszettül pittyeg.
Fölsóhajtok mikor elhúzódik,tenyeremmel végigsimítom karját. Ez mi? – nézek bal
karjára,amin nagy kötés található.
Ijedt arcot
vág,nyel egyet majd szólásra nyitja a száját,de az ajtó nyitódik és egy nővér
lép be rajta meglepett arccal.
- Oh. Hát
felébredt a beteg. Nagyszerű. Szólok a doktor úrnak,pillanat – mondja,majd
távozik is.
Idegesen
meredek Alice-ra,aki a lesütve fejét,ujjait morzsolgatja.
- Alice?
Fölpillant
rám,az ajkába harap. És mesélni kezd. Döbbent fejjel hallgatom,a mellkasom
szorít közben. Megint megtette. Megint bántotta magát. Miattam. És majdnem
meghalt.
- É-n nem
akartam öngyilkos lenni. Csak n-nem bírtam elviselni a fájdalmat,szükségem volt
rá . . . Véletlenül történt. Baleset volt.
Csak nézem
Őt. Mi lett volna,ha Louisék nem érnek oda időben? Akkor most,amikor
fölébredtem volna,nem lett volna itt. És később sem. A gondolatra gombóc nő a
torkomban.
- Viszont .
. –kezdi.
- Igen?
- Van
valami,amit el szeretnék m-mondani. Én . . akkor tényleg nem akartam megölni
magam. De tudnod kell,hogy . . hogy azt terveztem,ha nem ébredsz föl,akkor én .
. akkor én utánad megyek – suttogja alig hallhatóan.
Tátott
szájjal teljesen ledöbbenve nézek rá.
- De
Alice,ha nem ébredek fel,ha jól tudom,akkor is csak kómába kerültem volna! Hogy
gondoltad ezt? Hogy megöld magad? Normális vagy? – emelem föl a
hangom,amennyire csak az erőmből telik.
Hiszen
tudom,ő is tudja,ha eddig nem ébredtem volna fel,kómába estem volna. Még onnan
is felébredhetek.
Megszeppenve
néz rám és megint sírni kezd. Megijedek,hogy megbántottam így megint karját
simogatom.
- Bocsánat.
Nem akartam így beszélni veled. Csak megrémisztett a tény,hogy te . . t-te . .
nem tudom befejezni a mondatot.
- S-semmi
baj. Megértem. És most már tudom.
Tudom,hogy ha nem kelsz fel bármelyik másik nap is felkelhettél volna. Kevesebb
eséllyel . . És már máshogy gondolom. Itt lettem volna veled minden nap.
Szerettelek volna tovább. Csak azt akartam,hogy tudd megfordult a fejemben.
Meghaltam volna érted. Meghalnék érted,bármikor – a végére már szinte nem is
hallom szavait.
Nem tudom
miért érzi szükségét,hogy ezt elmondja,de értékelem.
- De akkor
sem csinálhatod többé ezt magaddal – simítom végig kötését.
Bólint.
-
M-megígérek neked valamit. Ha soha nem mész el tőlem. Ha velem maradsz,örökre.
Mindig. Ha soha többé nem kell elválnom tőled. Ha így lesz . . soha többé nem
csinálom – néz mélyen szemeimbe.
Szavai
őszintén csengenek.
- És ha
veszekszünk?
Elgondolkodik.
- Akkor
veszekszünk. De nem hagyjuk el egymást.
- Megígérem
neked,hogy mindig veled leszek. Ameddig te akarod – tűrök egy tincset füle
mögé.
- Azt
akarom,hogy mindig velem legyél – suttog.
- Mindig –
bólintok és fejét közelebb húzva homlokon csókolom. – Mindig,Alice.
Lehunyja
szemét,könnycsepp gördül végig arcán,amit ujjammal letörlök.
- Mindig.
~
Pár perc
múlva,legnagyobb meglepetésemre Alice apja,Mark lép be a terembe orvosi
köpenyben. Zavartnak látszik,ahogy Alice is.
- Végre
felébredtél. Hála az égnek – jön közelebb.
Összeráncolt
szemöldökkel nézek.
- Lemaradtam
valamiről?
- Khm . .Ő
operált meg téged,Harry – mondja Alice,mire nekem leesik az állam.
- Nos,igen .
. Most pedig szeretnélek megvizsgálni.
Percekig
csak vizsgál,belevilágít a szemembe,a légzésemet nézi.
- Mennyi
ideig voltam eszméletlenül? – kérdezem.
- Hat órát.
Már nagyon aggódtunk . . –mondja,végül közli,hogy egy hétig még a kórházban
kell maradnom,majd további két hetet otthon feküdnöm.
- Megyek is.
A látogatók pedig jöhetnek,de csak óvatosan mozogjon.
Bólogatok,ő
pedig Alicera néz,és szólásra nyitja a száját,de végül csak kimegy a szobából.
- Minden
rendben – mondom neki,mire elmosolyodik. Nem tudom,hogyan kezeli,azt hogy az
apja,itt van,erről még beszélnem kell vele. De előbb muszáj megcsókolnom.
Odahajolok,mire
fölnevet,és visszacsókol.
- Szexi ez a
kórházi köpeny – mondja,mire meglepetten elnevetem magam. Azt mondta szexi?
-
Igen,valóban az – hajolok újabb csókért,de akkor kivágódik az ajtó.
- Harry!
Kisfiam! – rohan anyám mellém rögtön,és a kezemet szorongatja. Apám is megjelenik
az ajtóban,megkönnyebbülést látok rajta. – Hála Istennek,jól vagy! Úgy
sajnálom,csak most tudtunk ide érni,de az ország másik végében voltunk és mi .
. –kezd sírni.
- Sss,anya
semmi baj. Minden rendben.
-
Örülök,hogy jól vagy,fiam. Halálra aggódtuk magunk miattad – teszi vállamra
kezét apám. – És te Alice . . – fordul felé,és megöleli,majd anyám is úgy tesz.
-
Alice,kicsim,téged is úgy féltettünk – mondja Anne.
Alice
zavartnak látszik,de szorosan öleli őt.
Pár percig
még bent maradnak,ennyiből is látszik a
szüleim milyen rosszul viselték ezt az egészet.
- Na jó,most
megyünk,mert a barátaid már türelmetlenül várják,hogy bejöhessenek. Sajnos
egyszerre nem endnek be háromnál több embert. Louis ezt elég nehezen fogta fel
– rázza a fejét mosolyogva,mire felnevetek. – Ma itt alszunk mi is,rendben?
- Nem
szükséges,anya,megleszek. Aludjatok csak otthon,minden rendben lesz.
- Engem is
még bent tartanak – szól Alice halkan. – Én itt leszek vele.
- Mindig –
tátogom szájammal neki,mire szégyenlősen elmosolyodik.
- Biztos
fiam? – kérdezi apám. – Szívesen maradunk.
- Biztos –
bólintok.
- Hát
rendben . . de még maradunk kicsit. Viszont most már tényleg átadjuk a
helyünket – hajol oda hozzám anyám és puszit ad arcomra. Kicsit zavartan nézek
Alicere,de ő csak mosolyog.
Kimennek az
ajtón,ami be sem csukódik,már is Louisék lépnek be rajta.
- Tesó!
Végre! – szalad hozzám és megszorongat. Kicsit fölnyögök a fájdalomtól,mire
bocsánatot kér. Aztán Alicehez rohan,őt is köszönti,míg engem Eleanor ölelget.
Végül megállnak egymás mellett. Louis elgondolkodva néz.
- Hát ti nem
vagytok normálisak,gyermekeim – mondja higgadtan,mire mindannyian felnevetünk.
Kábé egy
órát vannak bent,beszélgetünk.
- Alice,a
többiek már itt vannak,kijössz velem eléjük? – kérdezi El.
Alice rám
néz,mire mosolyogva bólintok.
- Oké –
egyezik bele és kimennek.
Louis leül
az ágy melletti székre és a fejét csóválja.
- Te állat.
- Most
miért? – nevetek fel erőtlenül.
- Tudod
menyire ki voltam akadva? – vonja föl szemöldökét. – A kis hősködésed miatt.
-
Miért,hagynom kellett volna,hogy életem értelmét lőjék le? – ráncolom a
szemöldököm.
-
Nem,természetesen nem. Jól tetted,amit tettél. Büszke vagyok rád – vigyorog
hülyén.
- Kösz,Loui
– mosolygok rá vissza.
- Viszont .
.Nem tudom,tudod-e már . . Alice kötését láttad?
- Igen –
sóhajtom. – Megbeszéltük már.
- Akkor jó –
mondja,majd kis szünet után folytatja. – Tudod . . ez a lány tényleg nagyon
szeret téged.
Egy
pillanatra lehunyom a szemem és elmosolyodom.
- Tudom. Én
is őt.
- Tudom –
nevet. – Te . . mondtam már neked,hogy milyen jól áll ez a kórházi mamiruha?
Nagyon szexuálisan festesz benne.
Amennyire
erőmből telik belebokszolok a vállába,de aztán mindketten felröhögünk.
- Jó,hogy
itt vagy – mondom szemébe nézve.
- Jó,hogy
nem mentél el – suttogja.
- Na mi
van,mi ez az érzelgősség?
Megtörölgeti
a szemét,mint aki sírt.
- Ilyen
vagyok,na.
- Csókolózni
is fogunk? – röhögök.
- De még
mennyire! – kacsint rám és odahajolva hozzám megölel. – Na jól van,átadom a helyet a többieknek.
Alice is itt marad estére ugye?
Bólintok,
meg kifelé hátrál a szobából.
- Aztán csak
óvatosan. Mindketten ebben a túlfűtött lepelben vagytok . . – mutat a köpenyemre. - Ne rosszalkodjatok! –
nyitja az ajtót. – Sokat . . –teszi hozzá,majd
távozik.
Alice
visszajön és vele együtt Liam és Danielle lép be a szobába,utánuk Zayn és
Perrie,végül Niall. Mind nagyon kedvesek,és újra ráeszmélek,milyen jó is,hogy
vannak ők nekem. Milyen jó,hogy itt vannak nekem ők,a barátaim. Anyámék is bejönnek még egyszer,mígnem Alice és én maradunk
csak. Őszintén szólva ,lehet,hogy bunkóság,de erre vártam a legjobban. Épp egy
csókért nyúlok hozzá,mikor kopogtatást hallunk.
~ Alice
Kopogtatnak,majd
nyílik az ajtó és Mark lép be rajta.
-
Sziasztok,remélem nem zavartam meg semmit.
De,nagyon is
meg zavarta. Épp Harryt akartam volna csókolni,és megzavart. Tulajdonképpen az
egész életemet megzavarta.
- Nem –
motyogom.
Kicsit
közelebb jön,míg felvont szemöldökkel nézem Harry ágyáról. Feszültnek tűnik.
- Alice . .
Azt szeretném kérdezni . . . Hogy beszélhetnénk esetleg?
Szólásra nyitom
a szám,hogy rögtön közöljem vele: nem. Nem beszélhetünk. De aztán Harryre
nézek. Megmentette az életét. Ennyivel talán tartozom neki. Lassan bólintok,ő
hosszan kifújja a levegőt.
- Akkor
átjönnél kérlek az irodámba?
- M-miért
nem jó itt?
- Menj csak
Alice. Ezt jobb lesz négyszemközt megbeszélnetek – mondja Harry.
- Igen.
Addig pedig . . Harry már szóltam a nővéreknek,hogy vigyenek el az
intenzívről,de az infúzió még maradjon. Aztán holnap meglátjuk,hogyan érzed
magad.
Harry
bólint.
- Öhm. El
tudnád intézni,hogy egy szobába aludhassunk?
-
Természetesen,ahogy szeretnéd. Majd odakísérlek,nehogy eltévedj.
Követem őt
az irodájába,ami elég messze van Harry szobájától. Az iroda kicsi,de nem
zsúfolt. Középen egy íróasztal áll,mögötte egy szék,ahova Mark ül be,én pedig
az asztal másik oldalára elhelyezett ülőalkalmatosságra.
- Szóval . .
–kezdi és idegesnek látszik.
- M-miről is
szeretnél beszélni? – kérdezem.
- Khm –
krákog. –Azt hiszem inkább el is kezdem az elején – fújja ki a levegőt,és
innentől meg sem áll a beszédben. – Miután édesanyádat teherbe ejtettem . . .
Nagyon fiatal voltam. Egy barom. Megijedtem. Szerettem anyukádat,de nagyon
féltem a következményektől. Féltem,mit szól a családom,akik már attól is ki
voltak,ha elszívtam egy szál cigarettát. Nem tudtam mit tettek volna velem,ha
megtudják ezt. Féltem mások véleményétől. Így hát elhagytam őt. Nehezen,de
otthagytam. És tudnod kell Alice,hogy erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ha
tehetném,megváltoztatnám az akkori döntésemet. De már nem tudom. Két évig
furdalt a lelkiismeretem,mígnem fölkerestelek titeket. Látni szerettelek
volna,a gondodat viselni. Anyukád viszont nem engedte. Azt mondta soha többé
nem akar látni,már mást szeret,mással van,nem kell neki a sajnálatom. A szívem
pedig összetört,mert még akkor is szerettem őt. Anyukád csodálatos volt – a
hangja merengő lesz,nekem pedig könnyek szöknek a szemembe. Semmi sem tudok
anyukámról,semmire nem emlékszem róla. - Egy kicsit,épphogy egy kicsit más volt
mindenkinél. Imádtam azt a másságot. De elküldött. Teljesen jogosan. Én pedig
nem bírtam ezt elviselni. A halála után évekkel tudtam meg,hogy elhunyt.
Eszembe jutott persze,hogy fölkeresselek. De azt hittem,már késő,nem lenne jó
neked,ha egyszer csak a semmiből fölbukkannék. Azt hittem jó helyen vagy. Hogy
boldog vagy. Sajnálom. Tudom,hogy ezzel nem teszek semmit jóvá . . . És nem
szeretnék felmentést kérni tőled a hibáim alól. Mert tudom,óriásit hibáztam. De
hihetetlenül sajnálom. És szeretném jóvá tenni. Ha megengednéd nekem . . .
Bármit megteszek. Bármit,azért hogy a lányomnak hívhassalak,te pedig engem az
apádnak.
Döbbenten
nézek rá,lélegzetet is alig veszek. Szemeibe nézek,mely legnagyobb
meglepetésemre könnyes. Megköszörülöm a torkom,hogy beszélni tudjak.
- V-válaszolhatnék
erre esetleg k-később? Időre lenne szükségem.
- Persze –
mondja halkan,majd feláll. – Elkísérlek a szobádba.
Követem őt a
hosszú folyosókon keresztül,közben magas alakját pásztázom szemeimmel.
Hihetetlen,hogy ő az apám. Hihetetlen,hogy itt lépkedek mögötte.
Megáll egy
ajtónál.
- Ez az.
Bólintok és
a kilincsért nyúlok.
- Alice?
- Igen?
- Azt
szeretném még mondani,hogy . . . – nyúl a bekötözött karomhoz,mire megdermedek.
– Nem ezt érdemled – mondja szemeimbe nézve,majd sarkon fordul és elmegy.
Tátott szájjal nézem amint orvosi köpenye eltűnik a sarkon. Apa?
2014. június 24., kedd
41.fejezet
Haliiii. Ehhez csak annyit fűznék,hogy fogalmam sincs az ilyen "orvosi" dolgokról,úgyhogy remélem nem írtam nagyon hülyeséget . . . Utánanéztem a a dolgoknak,de hát nem tudom . . Na mind1,jó olvasást! :)
Ui. Aranyosak vagytok,ahogy aggódtok Harryért <3.
~ Alice
Ui. Aranyosak vagytok,ahogy aggódtok Harryért <3.
~ Alice
Térdre
zuhanok,le mellé. Pólóját már átáztatta a vér,ami mellkasából ömlik. Rám tör a
pánik,kezem remegni kezd,mikor fejét magam felé fordítom.
- H-Harry .
. – zokogom.
Pár
pillanatig még lesokkolva állok,majd elkiáltom magam.
- Segítség!
Csuklójához
vezetem ujjaim,a pulzusa alig érezhető. Újabb sziréna hangját hallom,mire
felkapom fejem. Pillanatokon belül,a mentő ajtaja kicsapódik,emberek a
hordágyat kivéve közelednek.
- Ide!
Segítség! – ordítom.
Amint
meglátnak futni kezdenek.
- Kérem álljon
félre! – szinte félre lök az egyik. Sokkolva nézem,ahogy megfogják és a
hordágyra helyezik Harry élettelen testét. Arca sápadt,amilyennek még sosem
láttam,haja az arcába lóg. Gyorsan lépkedek a tolható ágy mellett a mentősök
után. Nézem Őt,nem bírom elhinni.
- Alice,ne .
. – hallom meg a hangját egy pillanatra mire megpróbálok hozzá közelebb
férkőzni.
- Harry! –
sírok,de nem válaszol. Keze lelóg az ágyról és himbálózik,mikor a mentősök
fölrakják az autóra.
Mikor már én
is fölszállnék egy kéz megállít.
- Nem jöhet
velünk,sürgős eset,nincs időnk – hadarja a szemembe nézve. – A Rauch Kórházba
jöjjön – mondja,azzal becsapja az ajtót.
Utoljára még látom,amint föltépik Harry pólóját és valaki valamilyen
csövet tart a kezében. Nézem,amint a kocsi villám gyorsasággal elhalad,de még
utána is bámulok. Nem bírok megmozdulni,a fejemben minden összevissza
kavarog,de mégis üres.
- Kisasszony
jól van? Megsebesült? – áll mellém egy rendőr ruhába öltözött férfi. Nem bírok
neki válaszolni,csak megrázom a fejem. Megfordulok. Az utca tele van
emberekkel. Mentőautókba viszik a sebesülteket,fekete ruhás alakokat szorítanak
falhoz,bilincselnek meg a kék ruhás rendőrök. Fojtott kiáltásokat,ordításokat
hallok. De csak halkan. Az egyetlen,amit teljes hangerővel hallok,egy pisztoly
dördülése,és a fülemben lüktető vér zaja.
Látom magam
előtt Harry véres testét,alig bírok lélegezni. Futásnak eredek.
Azt
hiszem,sosem futottam még így,ilyen gyorsan. Nehezen kapkodom a levegőt,közben
könnyek csorognak az arcomon. Az utcákon többen megbámulnak,de nem
érdekel. Mire a házunkhoz,azaz Harry
házához érek,a tüdőm már ég,pedig nincs olyan messze. Föl kell hívnom a
szüleit. El kell mondanom nekik,hogy . .
Hogy mit?
Még én sem tudom felfogni. A zsebemben kitapogatom a kulcsot,amit Harry
adott,hogy zárjam be a bejárati ajtót,amíg ő leviszi a csomagokat. Ezen nincs
rajta a kocsikulcs,így nem is tudtam volna azzal jönni.
Harry.
Istenem. Megint rám tör a zokogás,míg fölmegyek lifttel és bevágódom a lakásba.
Értesítenem kell a szüleit,hogy . .
Harryt
lelőtték. Azt hiszem kezdem felfogni. Megrthogy eddig nem fogtam fel,az biztos.
Bennakad a levegőm és csak nézek. Nem. Nem lehet. Nem történhet ez velem. Nem
történhet ez vele.
Hirtelen
fogom magam és a konyhai fiókból előveszem a kést. Ha ő nem él,én sem. Ha ő
nincs én már talán halott lennék,de annak kell lennem. Ha Harry halott. .
Fölordítok.
Sikítok. Hangosan. Nem érdekel ki hallja meg. A fal mentén lecsúszom és
összekuporodva zokogok. Nem lehetséges. Most,amikor találtam valakit.
Valakit,aki törődik velem,aki szeret. Most,amikor végre jobban voltam. Nem
történhet meg. Csak egy rémálom. Nem lehet igaz.
De annak
kell lennie. Annak kell lennie,hiszen hallottam a lövést,láttam a véres
pólóját,a falfehér arcát. Szédülök és hányingerem van.
Ha ő nem
él,én sem élek. Késre pillantok. Nem,még nem . . Mi van ha túléli? Mennyi az
esélye? Ha nem éli túl,akkor megyek utána. Nincs más,amiért maradhatnék.
Viszont fáj.
Annyira,mint még sehogy az életben. Levegő után kapkodom,a mellkasom a
szokásosnál erősebben szorít. Nem bírom. Nem bírom. Szükségem van rá. Sírva
nézegetem a kés élét. Nem kéne ezt tennem. Nem lenne szabad,de nem bírom tovább
elviselni.
Valami
megtört bennem. Ott abban a pillanatban ,mikor Harry a földre zuhant. Az a
valami pedig most egyre gyorsabban,még több kicsi szilánkra bomlik. Fáj. Nem
bírom.
Gyorsan
végighúzom a karomon egyszer,majd még egyszer a kést. A vér kicsordul,de nem
jó. Nem érzem eléggé. Semmit nem érzek a karomon,a mellkasomban viszont annál
jobban.
- A kurva
életbe! – ordítok és mélyen belevágok csuklómba. Abban a pillanatban a vörös
folyadék végigfolyik egész karomon,a földre csepeg. Viszont nagyobb
cseppekben,mint eddig valaha bármikor is. Ijedten a kezemre pillantok. A seb
nagy,és mély. A vér pedig csak úgy ömlik belőle. – Basszus,n-ne . . – nézem
ijedten az egyre nagyobbodó vértócsát a földön. – Én nem akartam . . – beszélek
össze vissza magamban. Szédülni kezdek.
Ajtócsapódást
hallok,de aztán fekete pöttyök jönnek a szemem elé,és sehogy sem akarnak eltűnni.
Az utolsó dolog,amit látok Louis riadt tekintete.
~
Hangokat
hallok,először csak nagyon halkan,majd egyre hangosabban.
- Komolyan
meg akarta magát ölni? – hallok egy női hangot.
- Nem tudom.
Tényleg nem – ez pedig egy férfi hangja. – Meséltem,milyen problémái voltak . .
- Igen,de
azért ezt nem gondoltam volna. Istenem,úgy sajnálom szegényt. Annyira aranyos
lány.
Rájövök kié
a hang. Eleanor. A férfi pedig Louis. Hol vagyok?
- Senki sem
gondolta volna szerintem. De várjuk meg,amíg felébred,akkor majd elmondja,mi is
történt valójában.
Pár perc
csönd.
- Harry?
Harry. Hol
van Harry?
- Még nem
ébredt fel . . A műtét rendben lement,viszont nincs eszméleténél még mindig.
Pedig már vagy egy órája fel kellett volna ébrednie. Az orvos azt mondja fönnállhat a belső vérzés
esélye. És ha hat órán belül nem ébred fel . . Akkor az azt jelenti kómába
került. Eleanor,én nem tudom mi lesz,de ő a legjobb barátom,és én . . – Louis
hangja elcsuklik a végén.
-
Tudom,édesem. Menj is,nézd meg hogy van. Én itt maradok Alice mellett.
Léptek zaját
hallom,majd ajtó nyitódást,végül csapódást.
Harry.
Megmozdítom
ujjaim.
- Alice? –
hallom El fojtott hangját,mire lassan kinyitom szemeim. Először homályosan
látok,de pár másodperc múlva teljesen tiszta a kép. Eleanor az ágyam melletti
széken ül,a kezemért nyúl és óvatosan megszorítja.
- Alice,úgy
megijesztettél minket. Hála az égnek,hogy nem történt nagyobb bajod – mondja
aggódó szemekkel. – Jól vagy? Szükséged van valamire?
- N-nagyon
szomjas vagyok – mondom kiszáradt torokkal.
- Ó,persze
pillanat – nyúl a kis szekrényre az ágy mellett,és kezébe vesz egy műanyag
poharat. Óvatosan a hátam mögé nyúl és segít felülni,míg a poharat nekem adja
és iszom.
- Köszönöm –
suttogom és visszafekszem. Leteszi a poharat és fürkészve néz. Meg akarom
kérdezni,amitől a legjobban félek. – Harry? – kérdezem remegő hangon.
Az ajkaiba
harap.
- Itt van ő
is. Az orvos azt mondta . . – kezdi,de közbe vágok.
-
Hallottam,amit Louissal beszéltek.
- Oh . . –
mondja meglepetten.
Pár
pillanatig hallgatunk végül én töröm meg a csöndet.
- Mennyi az
esélye? – a hangom elcsuklik a mondat végén.
Eleanor
szeme könnybe lábad,ezzel az én szemembe is nedvesség tódul.
- Azt
mondták ötven százalék. Ilyenkor nem tudják biztosan. Nagyon nagy ütés érte a
fejét . . Rossz helyen. És sok vért vesztett.
- Kómába is
kerülhet – suttogom.
Összeszorított
fogakkal bólint.
- Viszont
sikeresen kiszedték a golyót,ami szerencsére a csontját érte.
Felfordul a
gyomrom a gondolatra,hogy Harrybe egy golyó fúródott.
- M-mikor
láthatom?
- Az orvos
azt mondja előbb téged is meg szeretne vizsgálni. Egyszerre csak egy ember
mehet be hozzá. Louis most vele van.
Bólintok,és
bár minden porcikám látni szeretné,megkönnyebbülök,hogy legalább ő ott van
vele.
- Alice . .
. Mit akartál csinálni? Meg akartad ölni magad? Mi történt? – suttogja
félelemmel a hangjában.
- N-nem. Nem
akartam. Csak . . Annyira fájt. És enyhíteni próbáltam a szokásos m-módon . .
Rosszul sült el. Nem ezt akartam. Egyenlőre – mondom,és azt kívánom az utolsó
szót bár ne mondtam volna.
Eltátja
száját.
- M-mi
az,hogy egyenlőre?
Nyelek egy
nagyot.
- Eleanor .
. ha Harry nem ébred fel . . . Én nem akarok tovább itt lenni – motyogom alig
hallhatóan.
Eleanor
szemébe könnyek szöknek.
- M-mi? –
rázza a fejét. – Nem teheted ezt.
- N-nekem rajta
kívül nincs senkim. Ő nélküle nincs értelme semminek – sírok én is.
- D-de
Alice,itt vagyunk mi is. Louis,és én. Szeretünk téged. A barátaid vagyunk.
- A barátaim
vagytok?
- Hát
persze,miért mit hittél?
Megrázom a
fejem.
- Azt hittem
csak azért vagytok velem olyan jók mert megsajnáltatok . . – mondom halkan,és
ez így kimondva elég furán hangzik.
- Hogy
gondolhattad ezt édesem? Jól éreztük magunkat veled! Danielle és Perrie is
kedvelnek. Nemsokára ők is ideérnek a fiúkkal.
- I-igen? –
kérdezem meglepetten. – B-bocsánat,csak . . tudod nekem sosem voltak barátaim.
Ez még új nekem.
Szomorúan
néz rám.
- Barátok
vagyunk oké?
Elmosolyodom.
- Oké.
Ő is
kedvesen mosolyog.
- Harry
szülei is úton vannak – vált témát. - Nem otthonról jönnek,így hosszú az út.
Elszorul a
torkom.
- És,h-hogy
vannak?
Felsóhajt.
- Eléggé
rosszul. Főleg miután megtudták,hogy te is korházba kerültél.
Lesütöm
tekintetem.
-
Látod,ennyi ember van,akit érdekel,mi van veled és Harryvel. Kedvelnek téged,és
bántod őket,ha . . –nem fejezi be a mondatot.
- De én nem
bírok nélküle élni - tör tám újra a
zokogás.
-
Tudom,Alice – suttogja és megszorítja a kezemet. – De még ne temessünk semmit.
Van még remény.
- L-látni
akarom.
- Rendben.
Hívom az orvost – áll föl és elhagyja a szobát. Most először nézek végig
magamon. Kórházi köpeny van rajtam,a bal karomon pedig kötés.
Mikor El visszajön elmondja,hogy pár perc
múlva jön a doktor. Addig elmondja,hogy találtak rám. A közelben voltak,amikor
Harry szülei felhívták Louist,hogy mi történt. Őket meg a korházból értesítették,Harry
személyi igazolványából kinyomozva. Louisék pedig azonnal engem kezdtek
keresni,először Harry lakásán. Mikor megjöttek,épp akkor ájultam el. Azt
mondja,akkor még nem vesztettem olyan sok vért,hogy elájuljak,így valószínű a
rosszulléttől történt,amit már előtte is éreztem. Aztán meg megláttam azt a sok
vért . . A vértől is rosszul vagyok. Gyorsan kötést kerestek a kezemre és
rögtön hívták a mentőket,akik szerencsére még a lövöldözés helyszínén
voltak,így gyorsan odaértek. A mentőautóban elaltattak és összevarrták a kezemet.
Nem sok vért vesztettem,így nem történt nagy bajom.
- Ha pár
perccel később érkezünk . . – rázza a fejét El és sírni kezd.
Ha pár
perccel később érkeznek meghalok. Már rég halott lennék. Emlékszem a pillanatra,mikor
észrevettem: túl nagy a vágás,a vér pedig csak úgy ömlik belőle. Emlékszem a
pánikra,ami akkor rám tört és rájövök : nem akarok meghalni. Félelemmel tölt el
az érzés,ha arra a pillanatra gondolok,amikor rájöttem most meg is halhatok.
Nem akarok meghalni,de nem akarok Harry nélkül élni.
- Köszönöm.
Hogy megmenttetek – szólok végül.
Eleanor
halványan elmosolyodik,és megrázza a fejét. Az orvos nyitja az ajtót és
megvizsgál. Aztán föltesz pár kérdést az épelméjűségemmel kapcsolatban.
Elmondom neki,hogy nem, nem akartam öngyilkos lenni csak kétségbe voltam
esve,és az egyetlen amit akarok,hogy hadd lássam Harryt. Fürkészve néz,és azt
mondja erről még beszél velem,de láthatom Harryt. Eleanorral az intenzív
osztályra megyünk,de megtorpanok. Az apám közelít felénk.
- Hát végre
felébredtél! – siet hozzám és kezeit kitárja,mintha meg akarna ölelni,de aztán
zavartan maga mellé ejti őket.
- M-mit
keresel itt? – kérdezem zavartan.
Szólásra
nyitja a száját,de rögtön be is csukja. El szólal meg helyette.
- Alice . .
Ő volt az,aki kiszedte a golyót Harryből. Ő műtötte meg.
Eltátom a
számat. Megrázom a fejem. Aztán eszembe jut valami.
- T-te
honnan tudod,hogy ő . . ?
- Louis –
mondja halkan és félrenéz. - Bocsánat,ha
nem akartad,hogy tudjak róla.
- Semmi –
rázom a fejem. Tényleg nem bánom,hogy tudja. Harry biztos mesélt Louisnak ő meg
Eleanornak.
- Jól vagy
Alice? – kérdezi Mark. – Halálra ijesztettél.
Összeráncolom
a homlokom.
- Most ezzel
nem bírok foglalkozni. Látnom kell őt – mondom,otthagyom őt és elmegyek mellette,Ellel
a nyomomban.
Ő kint marad
és leül,míg én halkan bemegyek a szobába. A szívem egy pillanatra megáll. A
szobába gép pityegése jelzi egyenletes szívverését. Egy infúziós cső áll ki a
kezéből,a géphez kapcsolódó zsinóron kívül,ami a szívét vizsgálja. Kék kórházi
köpenyben fekszik,békésnek látszik ahogy alszik.
Alszik. Könyörgöm
csak keljen fel.
Az ágya
melletti székre ülök. Ez az az ember,aki megmentette az életemet. Én is
fekhetnék most itt,ha nem ugrik elém. Megmentettet. Nem először. Ő az az ember,akit
teljes szívemből szeretek és ha elvesztem,fogalmam sincs mit csinálok. Nem
veszíthetem el. Keserves sírásba kezdek,tenyerembe temetem arcomat. Nem halhat
meg. Most,amikor éppen minden jobbra fordult.
Eszembe jut
az első találkozásunk. Hogy mennyire féltem tőle. Hogyan ismertük meg egymást
egyre jobban,hogyan tett egyre bátrabbá. Milyen élményeim voltak vele,milyen
szépeket mondott nekem. Milyen kedvesen bánt velem,úgy ahogy előtte még senki.
Ahogy szépen lassan beleszerettem. Amikor először megcsókolt. A szája íze.
Ahogy elmondta,hogy szeret. A franciaországi nyaraláson történtek. Mikor a
szobájában szeretkeztünk. Szeret engem. Nem kell semmi féle megerősítés,már tudom.
Fáj így
látnom Őt. Nekem kéne most itt feküdnöm,nem neki. Fáj hallani ennek a hülye
gépnek a csipogását. Szükségem van rá. Szükségem van Harryre. Annyira hálás
vagyok neki mindenért,amit értem tett. Annyira szeretem.
A kezéért
nyúlok,ami magam mellett fekszik. Lágyan megsimogatom,miközben gyönyörű arcát
nézem. Aztán hirtelen egy mozgó ujjat érzékelek tenyeremmel. Elakad a
lélegzetem.
- Harry?
2014. június 19., csütörtök
40.fejezet
Hellooo. Mivel volt időm,hoztam egy részt. :) Többen írtátok,hogy ne hagyjam abba,nem tudom,hogy erre a történetre,vagy az írásra gondoltatok,viszont ennek a sztorinak már nemsokára vége ... Még lesz pár rész,de eléggé a vége felé tartunk. Utána pedig új blogot kezdek. :) Remélem ott is velem tartotok. :)
A komik nagyon jól esnek xxxx.
Ui. #höhö
A komik nagyon jól esnek xxxx.
Ui. #höhö
~ Alice
Napok óta
nem csinálok semmit,csak az ágyban fekszem és nézem a plafont. Vagy a tévét. De
igazából fel nem fogom,mi megy benne éppen,csak bámulom a képernyőt. Látom
Harryn,hogy nem tudja mit csináljon.
Azonkívül,hogy folyton kaját hoz nekem és belém tuszmákolja azt,mert
magamtól egy falatot sem ennék;és próbál velem beszélgetni,nem tud mit
csinálni.
- Itt az
ebéd – szól,és érzem,amint a matrac megsüllyed alattam. Mivel háttal fekszem
neki,kényszeredetten a másik oldalamra fordulok,és látom egy jól megrakott
tálcát tart kezében.
- Nem vagyok
éhes – suttogom.
Megcsóválja
a fejét.
- Enned
kell.
Sóhajtva
ülök fel,és amíg mindent megeszek a tálcáról,Harry árgus szemekkel figyel,el
nem mozdul mellőlem. Mikor végzek,megsimogatja fejem,,majd csókot nyom rá,és
kimegy.
Így telik
pár nap,mígnem egyik délután csengőt hallunk. Pár másodpercig csönd van,majd Harry fojtott hangját hallom.
- Szerintem
jobb lenne,ha most inkább elmenne innen . .
- Beszélnem
kell vele.
Megint csönd,majd
léptek zaja. Épp az ágyon ülök,mikor bejön és meglátom őt. Az apámat. Azonnal
gombóc keletkezik a torkomban.
- M-mit
keresel itt? – kérdezem alig hallhatóan. Az is jó kérdés,egyáltalán hogyan
tudta meg hol vagyok,de pillanatnyilag ez annyira nem foglalkoztatott.
- Beszélni
szeretnék veled . . –szól óvatos hangnemben és lassan felém lép.
- Én nem
szeretnék veled – mondom határozottan.
- Kérlek
hallgass meg.
- Nem
akarlak meghallgatni. Nem vagyok kíváncsi a mondanivalódra – eddig nem
tudtam,hogy ilyen mérges hangnemben is tudok beszélni.
- Alice . .
- Nem. Nem
érted? Nem vagyok rád kíváncsi! – hangosan mondom ezt,de miután még mindig nem
mozdul,kétségbeesetten kiáltok Harry után. Azonnal a szobába terem,és
megragadja Mark karját.
- Jobb,ha
most elmész – mondja neki és kivezeti a lakásból.
~
- Hogy
talált meg?
- Amikor
megvizsgáltak,az adataidat is meg kellet adni. Gondolom valahogy megtudta őket
. . –mondja halkan.
Az
elkövetkezendő napokban,minden egyes nap eljön hozzánk. Harry mindig kinyitja
az ajtót,de mikor megkérdezi tőlem,beengedheti-e apámat,nemet mondok. Utoljára
én nyitok ajtót.
- Mit nem
értesz azon,hogy ne keress! Hagyj békén! Már így is eleget tettél. Soha többé
nem akarlak látni! – ordítom az arcába,miután már teljesen betelt a pohár.
Mit keres föl napok óta? Mit akar? Megbocsájtást? Mert azt rossz helyen keresi.
Nagyon rossz helyen.
- Csak pár
percet kérnék . . –kér halkan,de a fejem rázom.
- Nem.
Felsóhajt.
- Rendben.
Megígérem,hogy soha többé nem fogsz látni,ha ezt akarod.
- Ezt –
suttogom.
Pár pillanatig
még szemeimbe néz. Könyörgést,szomorúságot látok bennük,ami egy pillanatra
megrendít. De nem érdekel. Az én szememben hányszor láthatta volna ugyanezt
életem során? De nem látta.
Bólint.
-
Viszlát,Alice – suttogja,hátralép,és eltűnik a szemem elől.
Meredten
nézek utána,és majdhogynem utána szólok. A szám már nyitom is,de végül
becsukom. Nem érdekel az apám.
Visszafekszem
az ágyamba és sírok. Mikor Harry legközelebb bejön hozzám idegesnek látom.
- B-baj van?
– kérdezem ijedten.
- Nem,csak .
. Beszélni szeretnék veled valamiről.
Az ajkamba
harapok. Leül az ágy szélére.
- Szóval . .
Alice,már másfél hete csak itt fekszel és sírsz. Ami teljesen normális reakció
a történtekre nézve . . De nem jó.
Összeráncolom
a homlokom.
- M-mire
akarsz kilyukadni?
A szemeimbe
néz és megfogja a kezem.
- Ezen már
régebb óta gondolkozom. Tulajdonképpen mióta megismertelek.
Kis szünetet
tart.
- Lehet,hogy
segítségre lenne szükséged – mondja. – Orvosi segítségre.
Tátva marad
a szám.
- M-mi? –
kérdezem teljesen összezavarodva.
- Beszélned
kéne egy orvossal.
- M-miért?
- Alice,amit
te csinálsz az nem normális – közli velem,engem meg mintha gyomorszájon vágtak
volna.
- Mi n-nem
normális? Én? Úgy g-gondolod nem vagyok n-normális? – a hangom elcsuklik a
végén.
- Nem,ilyet
egy szóval sem mondtam. De nem normális az,hogy vagdosod magad. Hogy ilyen
visszahúzódó vagy. Lehet,hogy jót tenne,ha beszélnél erről valakinek,aki ért
ezekhez a dolgokhoz. Segíthetne feldolgoznod,mindazt,ami veled történt,és az
apáddal való találkozást is.
-
Z-zavar,hogy visszahúzódó vagyok? – kérdezem elhaló hangom,és bár valószínű,nem
ez a legfontosabb dolog amit mondott,de bennem ez marad meg a legjobban. Tehát
még sem vagyok neki így jó?
Megint a
homlokát ráncolja,hevesen rázza a fejét.
- Dehogyis. Semmi
nem zavar benned. Úgy vagy jó,ahogy vagy.
- Akkor
miért akarsz orvoshoz küldeni? – szökik könny a szemembe.
Közelebb
húzódik hozzám.
- Nem akarok
semmit rád erőltetni. Segíteni szeretnék neked. Azt akarom,hogy könnyebben tudj
élni,boldogan.
- De te segítesz
nekem – suttogom. – Mióta találkoztunk,sokat javultam,n-nem?
- De
igen,viszont én nem vagyok szakember.
Pár
pillanatig csendben nézünk egymás szemébe.
- Ezen . .
gondolkodhatok még?
- Persze.
Most viszont próbáljunk meg valamit csinálni. Nem szeretném,ha egyfolytában
szomorkodnál.
Igazából
eszem ágában sem volt phszihológushoz ,vagy bármi ilyesmihez menni. Utálok
orvoshoz járni,félek tőle. Ráadásul,ha orvoshoz mész,azt jelenti,valami nincs
rendben veled. Valami nem normális. Én viszont normális akarok lenni,teljes
mértékben.
Az ég
világon semmihez nem volt kedvem,míg meg nem látom Harry meztelen
felsőtestét,miután leveszi magáról a pólót,azzal a szándékkal,hogy egy másikat
vegyen föl.
- H-Harry?
-
Igen,szerelmem?
Szégyenlősen
szemeibe nézek.
- Megcsókolsz?
Fölvonja
szemöldökét,majd huncutul elmosolyodik.
- Örömmel.
~ Harry
Lassan
közeledem felé,és mikor puha ajkai enyémhez érnek felsóhajtok. Annyira édes.
Rögtön az ágyra döntöm és feléje kerekedem. Ujjai hajamba túrnak,mikor
nyelvemet végigszántom száján,majd gyengéden beleharapok,mire felnyög.
- Hmm –
mormogom,mikor nyelvünk összefonódva szereti egymást. Hirtelen teljesen
felizgultam. Érzem keményedő férfiasságom alsógatyámban,ahogy egyre jobban
kikívánkozik. De nem. Nem akarom,most nem. Csak neki szeretnék örömet okozni.
- Levehetem
a felsődet? – kérdezem zihálva és bólint. Az alvós pólója alatt nincs semmi,így
rögtön elém tárulnak nőies idomai. Gyönyörű. Ez az egész lány,mindenestül gyönyörű. És ő ezt nem tudja.
Kicsit látom rajta zavarát,de ez mind eltűnik,mikor szájamba kapom mellbimbóját és szopogatni kezdem. Először egyik,majd másik mellét veszem kezelésbe,mire hangos nyögéseket kapok válaszul.
Kicsit látom rajta zavarát,de ez mind eltűnik,mikor szájamba kapom mellbimbóját és szopogatni kezdem. Először egyik,majd másik mellét veszem kezelésbe,mire hangos nyögéseket kapok válaszul.
- H-Harry –
hebegi. Imádom a nevem a szájából hallani. Szeretem azt a hangsúlyt,amivel
kiejti azt az öt betűt. Míg ismerkedésünk elején félelemmel,bizonytalansággal
ejtette ki,most már egyre bátrabban,szeretetteljesen. És van a hangjában még
valami. Hála. Csodálat? Hihetetlenül jó érzés,hogy tudom,segítettem rajta,és
most boldogabb,mint volt.
Lejjebb
haladok a testén,végigpuszilom mindkét karját. Mikor sebhelyeit látom meg,kicsit
elszorul a szívem. Hasát puszilgatom,ami olyan puha. Pizsamagatyája felső
részét meghúzogatom és fölnézek rá,az engedélyét kérve. Bólint,amin egy kicsit
meglepődöm. Az utóbbi másfél hétben semmit nem csinált,semmihez nem volt
kedve,csak feküdt. Most meg beleegyezik. Valószínű el akarja terelni a saját
figyelmét,arról ami vele történt. Kétség kívül jó elterelő módszert választott.
Nekem legalábbis nagyon tetszik. Kicsit megemelem csípőjét,hogy le tudjam húzni
nadrágját,majd újból fölé kerekedek. A füle mögött csókolgatom,közben kezemmel
combját cirógatom egyre följebb érve,mígnem a lába között,bugyin keresztül
simogatom.
- Harry . .
– nyomja föl a csípőjét én meg elvigyorodom. Végignyalom nyaka vonalát,majd
megcsókolom,közben leveszem alsóneműjét. Föltérdelek és szétnyitom lábait.
Először puszilgatom,majd nyelvemmel támadom le
két combja találkozását. Fölsikolt,nyöszörög,vonaglik. Ha tudná,mennyire
ki vagyok már csak a látványától. Fölemelkedem hozzá. Kezemet lábai közé
vezetem miközben csókolom édes ajkait,és lassan,óvatosa föltolom egyik ujjamat.
Behunyja szemét,homlokát ráncolja,nehezen veszi a levegőt. Kihúzom ujjam,majd
megint belé illesztem. Tágra nyílt szemekkel néz,mikor ujjammal legérzékenyebb
pontját kezdem simogatni. Kezei a paplant markolják,tudom,hogy mindjárt a
csúcson van. A következő pillanatban szája teljesen szétnyílik,teste ívbe
feszül,és a nevemet sikoltja. Csodálattal nézem ezt a pár másodpercet,amit
eddig csak egyszer figyelhettem meg rendesen. Szeretem,hogy ilyen érzéseket
tudok kiváltani belőle.
Pihegve néz
rám szempilláit rebegtetve. Puszit nyomok homlokára.
- R –remek
figyelem elterelés – mondja halkan,mire felnevetek és megcsókolom.
- A legjobb.
~ Alice
A bőröndöt
magam után húzva megyek ki a nappaliba. Végig megyek még egyszer a házon,hátha
elfelejtettem valamit becsomagolni,de nem. Készen állok az utazásra,méghozzá
Franciaországba. Megint. Harry egy héten keresztül próbált meggyőzni,hogy
utazzunk el. Azt mondja,hogy ilyenkor ez jót tesz. Távol lenni azoktól a
dolgoktól,amikre legszívesebben nem is gondolnál. Nem akartam elvitetni magam
megint Franciaországba. Hogy megint ő fizessen mindent,én pedig csak
haszonlesőként élvezzem mindazt,amit nyújtani tud nekem ez a férfi. De nem
tudok szabadulni a szomorú gondolataimtól,nem megy. Végül arra jutottam,talán
tényleg jót tenne elmenni messzire.
- Kész vagy?
– hallom a hangot a hátam mögül,majd két kéz simul a derekamra,egy mellkas
pedig hátamnak.
- Igen –
fordulok meg,és puszit nyomok szájára,mire kisfiúsan elmosolyodik. Hogy mennyire imádom ezt a mosolyt!
- Akkor
mehetünk is,csak még . .
- Igen? –
vonom fel a szemöldököm,mert félbehagyta mondanivalóját.
- Biztos
vagy ebben? – kérdezi halkan a szemeimbe nézve.
- Miben?
- Apáddal
kapcsolatban . . . Hogy soha többé nem akarod látni . . .
- M-miért
akarnám látni azt az embert,aki tönkretette az életemet?
Felsóhajt.
- Alice,még
csak egy esélyt sem adtál neki. Hogy elmondja,egyáltalán,mi történt,miért
hagyott el. Ha tudnád a teljes igazságot talán képes lennél neki . .
- Mit?
Megbocsájtani? – a saját hangomat is alig hallom. – Azt kétlem. Soha nem fogok
neki megbocsájtani.
Pár
pillanatig farkasszemet nézünk.
- Mindenki
megérdemel egy második esélyt – szól végül. – Nincs szükséged egy apára?
Megrázom a
fejem.
- Nekem
csakis r-rád van szükségem Harry – fogom meg kezeit és szorosan hozzábújok. –
Kérlek szépen ne hozd fel többet a témát . .
Felsóhajt.
- Rendben –
karol át két kezével,és belepuszil a hajamba. Néhány percig így állunk,jól esik
az ölelése,megnyugtat. – Akkor viszont irány Franciaország! – vigyorog,és
lehajolva megcsókol. –Szeretlek Alice –
suttogja.
Lehunyom a
szemem,és elmerülök az érzésben,amit szavai nyújtanak. Szeret engem. Fogalmam
sincs,miért,de szeret,és kezdem elhinni neki. Mióta ismerjük egymást
egyfolytában bizonyítja az érzéseit. Az ellenkezőjéről még nem adott példát.
Biztos
vagyok benne,hogy szeretem Harryt. Tudom,hogy ő is,bár nem tudom miért. Azt is
tudom,ő a legjobb nekem. De vajon én is neki? Csak ennyit érdemel? Csak engem?
- Mi a baj?
– simít végig arcomon ujjaival.
-
S-semmi,csak . . furcsa.
- Mi? –
ráncolja a szemöldökét.
- Hogy
v-velem vagy,amikor bárki mással is lehetnél.
- Alice . .
–sóhajtja. – Ne kezd ezt megint. Nem hiszed,hogy szeretlek?
- D-de . .
csak nehezen.
Megrázza a
fejét.
- Pedig,ha
tudnád milyen sokat jelentesz nekem – támasztja enyémnek homlokát,kezeinket
összekulcsolja.
Szégyenlősen
elmosolyodom,ő lehunyja szemeit.
- Harry,én
nagyon szeretlek téged.
Pillái
kipattannak,ő is mosolyog. Összedörgöli orrunkat.
- Akkor jó.
Még egyszer
megcsókol,majd az egyik bőrönd után nyúl.
- Amíg
leviszem a cuccokat maradj itt.
Miután
bepakolunk a kocsiba,elindulunk. Út közben rádiót hallgatunk,és amikor éppen
valami szerelmes szám megy,összemosolygunk. Harry hirtelen egy mellékutcába
kanyarodik.
- Még
kiveszek egy kis kézpénzt a bankból,mert abból semennyink nincs.
Bólintok,miután
leparkol együtt szállunk ki a kocsiból. A kint lévő automata géphez megy,és
nyomkodni kezdi. Addig én az épület üvegajtajú bejáratához lépkedek,csak meg
szeretném nézni,mi van odabent.
És akkor
hirtelen minden megváltozik. A csendes kis utca átalakul rémálommá. Fekete
ruhás ,arcukat maszkkal eltakart embereket látok odabent,fegyverrel a
kezükben,egyikük épp egy férfi halántékához szorítva azt. Aztán kivágódik az
ajtó és egyikük futva közeledik felém.
Teljesen
lesokkolva állok,mígnem végre sikerül sikoltanom egy nagyot.
- Harry! –
ordítom.
A fekete
ruhás észrevesz,rám szegezi pisztolyát. Ott,abban a pillanatban azt hiszem
meghalok. Itt a vége mindennek. Egy pillanatra átfut az agyamon: vajon mi lesz
a halál után?
De akkor
hirtelen Harry elém ugrik. Az egész,mintha lassított felvételben történne.
Szirénákat hallok magam körül,fények villognak. A fekete ruhás lő. Harry
összeesik,feje a kemény aszfaltra zuhan.
Felsikítok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)